„Látjuk a versengés különböző arcait, ahogy az egyik kultúrában pozitív érzelmek kapcsolódnak hozzá, mert a versenytárs arra ösztökél, hogy mi magunk fejlődjünk, mind jobb és jobb önmagunk lehessünk. Addig a másik kultúrában negatív érzelem társul hozzá, ez a destruktív verseny, ahol a másik legyőzése, nem önmagunk fejlődése a cél. De vajon az együttműködés mindig pozitív-e.”

Április 19-én örömmel láttuk vendégül Dr. Fülöp Mártát, az MTA Szociál- és Kultúrpszichológiai Tanszékének vezetőjét, a szociálpszichológia nemzetközileg is elismert és kiemelt kutatóját. Valamint Li Aisi-t, a Nazarbayev Egyetem adjunktusát.

Témánk ezúttal a versengő és együttműködő attitűd szerepe a tanulásban volt, amit az tett különösen izgalmassá, hogy ezt nemzetközi, interkulturális összehasonlítással is lehetőségünk volt körbejárni. A beszélgetést Prof. Dr. Halász Gábor oktatáskutató kérdései mentén zajlott.

A Fülöp Márta  igyekezett definiálni, mit is jelent a versengés és az együttműködés fogalma. Mint mondta kutatásai kezdetekor csak amerikai kérdőívek álltak rendelkezésre a témában, de ezekkel nem volt elégedett, mert ezek amerikai kulturális szűrőn keresztül néztek a témára. Emiatt japánban végzett kutatása során, ahol maga is családjával éveket töltött, olyan kérdőívvel dolgozott, ahol kötetlenül, saját szavaikkal írhatták le a tanárok és a diákok mit jelet számukra a versengés.

Így számára meglepő módon a versengést leggyakrabban úgy írták le, mint egy közös verseny, tehát az egész osztály, közösség versenyzik a többi osztállyal, emiatt úgy definiálták a versenyt, mint „közös” versenyt és nem pedig, mint individuális versenyt. Nem az a fontos, hogy az egyén teljesítsen jól a többiekhez képest, hanem a teljesítmények összeadódnak és az a kívánt cél, hogy mindenki jobban és jobban teljesítsen. Tehát a versenyben nagy szerepe van a szolidaritásnak és az együttműködésnek. Míg ezzel szemben az Államokban felvett kérdőíves mérés azt mutatta, hogy az amerikaiak az egyének versenyében gondolkodnak.

Márta összegzését Aisi saját élményeivel egészítette ki. A kínai középiskolában nagyon erős volt a verseny és igen szűk szűrőn keresztül lehetett bejutni a felsőoktatásba. De az osztálytársak mindvégig erősen támogatták egymást, például minden jegyzetüket megosztották egymással és a barátaival egymást sarkallták a mind jobb teljesítményre.

Ezen a ponton került szóba, hogy létezik-e építő és destruktív versengés, és ugyanígy hasznos és romboló együttműködés is. Márta szintén egy összehasonlító példát hozott. Míg a japánok versenytárnak tekintik a másik felet, vagyis társ a versenyzésben, addig az amerikaiak riválisnak, míg igen elgondolkodtató módon a magyarok ellenfélnek, esetenként még ellenségnek is, aki lenyomja az ellenfelét, és felülkerekedik a másikon. Tehát látjuk a versengés különböző arcait, ahogy az egyik kultúrában pozitív érzelmek kapcsolódnak hozzá, mert a versenytárs arra ösztökél, hogy mi magunk fejlődjünk, mind jobb és jobb önmagunk lehessünk. Addig a másik kultúrában negatív érzelem társul hozzá, ez a destruktív verseny, ahol a másik legyőzése, nem önmagunk fejlődése a cél.

De vajon az együttműködés mindig pozitív-e. A magyarok esetében szinte csak pozitív kép társul ehhez, azonban az együttműködés lehet destruktív is abban az esetben, ha ez egy kollektív lustasághoz, vagy a csapatmunka egyensúlytalan dinamikájához vezet, ahol egy kisebbség húzza az igát, míg mások csak élvezik a többiek munkájának gyümölcsét.

Dr. Li meghökkenését fejezte ki, hogy a versengő partner kapcsán ilyen erős definíciókat hall, ő személyesen sosem tudná a versenytársát riválisnak, főként nem ellenfélnek nevezni. Márta kérdésére felelevenítette az Egyesült Királyságban szerzett tapasztalatait is. Ami számára nagyon nehéz volt, hogy míg Ázsiában azonnal kapott visszajelzést az előrehaladásáról, nyilvános rangsor állt rendelkezésre és ez segített elhelyezni saját teljesítményét, addig Angliában önállóan kellett dolgoznia, sosem tudta magát összehasonlítani mások teljesítményével, s így nem tudta montírozni saját fejlődését.

Míg Aisi Európában mindig azt a visszajelzést kapta, hogy már elég jó, elégedjen meg önmagával, addig Ázsiában a tanárai korábban arra ösztönözték, hogy sose elégedjen meg a jelenlegi teljesítményével és folyamatosan tűzzön ki magasabb célt. Abban a beszélgető felek egyetértettek, hogy a verseny célja önmagunk fejlődése, és ebben érdemes más kultúráktól tanulni.