Példamutatás akarva, akaratlanul: a tanárok hatása az új generációkra

Mindannyiunknak ismerősek a hírek, amelyek a rendbontó diákkal szembeni tehetetlen tanárról szólnak, a történetek, amelyekben a szülők botrányt rendezve kérik számon a pedagógust, és a legszomorúbb esetre is számos példát láthattunk Nyugatra tekintve, amikor a tanítók fizikai erőszak áldozataivá váltak. Mindezek sajnálatos bizonyítékai annak, hogy a tanár a társadalmi megbecsültség alacsony fokán áll, és ennek okai nem vezethetők vissza pusztán finanszírozási vagy infrastrukturális kérdésekre. 

A tanári munka komplexitásából fakadó nehézségek, az állandó kitartást és készenlétet követelő kihívások megküzdése mellett a presztízs-csökkenés következményeivel is szembe kell nézniük a tanároknak. Ebben a folyamatban a felkészítésből fakadó hiányosságok, a szülőkkel való konfliktusok és a szakpolitika mellett kétségkívül fontos szerepet töltenek be a progresszív elméleteket hirdető pedagógiai irányzatok. Ezek a haladó szellemiségű elgondolások a tanulást nem egy mester-tanítvány interakcióban képzelik el, amelyben a tanár tekintélye része az oktatási-nevelési folyamatnak és egyben a közösség formáló ereje is, hanem a tekintélyt elnyomó és korlátozó tényezőnek látják, a tanár szerepét pedig inkább egyfajta szakmai szolgáltatást nyújtó és megfigyelő feladatnak tekintik. Ráadásul a pedagógusok jelentős része a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmakban egyre inkább aktivista szerepben látja magát, melynek köszönhetően a tantermek az aktuálpolitika színterévé válnak.  

Mindemellett a tanári archetípus korokon átívelően elválaszthatatlan a mester és a közösségszervező szerepektől. Apáczai Csere János a Magyar Enciklopédiájában tíz pontban megfogalmazza, hogy mi kívántatik meg egy tanítótól, hogy "hasznoson járhasson el", és ennek első pontja, hogy "taníttásához illendő életet éljen, s tanítványinak jó s dicséretes példát adjon". Felmerül tehát a kérdés, hogy egy példaként szolgáló tanító kép meghaladottá vált-e a 21. században, vagy éppen ellenkezőleg, a ma iskoláját az teszi versenyképessé, ha visszafordulunk az eredeti példakép szerepekhez?

Vitán fölül áll az a megállapítás, hogy a tanárok pusztán személyiségükkel és oktatási tevékenységükkel befolyásolják a diákok pályaválasztását. Az ismeretek megosztásának módja, a lelkesedés és a kíváncsiság felkeltése hozzájárulhatnak egy tudományterület iránti érdeklődés kibontakozásához, mélyebb megismeréséhez, a diákok hosszú távon kialakuló perspektívaként tekinthetnek rá. Az Ifjúságkutató Intézetnagymintás kutatásának eredményéből kitűnik, hogy azon diákok, akiket ösztönözni tudtak tanárai, nagyobb arányban tervezik folytatni tanulmányaikat, míg akiket nem tudtak motiválni, azok nem is szeretnének elvégezni újabb iskolát. És bár kumuláltan csökken a továbbtanulni vágyók aránya, aki felsőfokú tanulmányok megkezdését tervezi, arra sokkal inkább jellemző, hogy példaképnek tekintette tanárait. Ugyanígy megfigyelhető, hogy azok, akiknek tanárai nem voltak példaértékűek, nagyobb arányban nem tervezik folytatni iskolaéveiket.

A példaként elöljáró tanár nemcsak a későbbi pályaválasztás során orientálja a diákot, de magát a tanulási folyamatot is katalizálja, hiszen, ha a tudás egy olyan személytől érkezik, akire a diákok felnéznek, és akit követendő példának tartanak, akkor az adott tantárgyban vagy témakörökben szívesebben mélyednek el. Ha a diák elismeri tanárát, és a tanulás értelmét, célját megérti, akkor a bemutatandó ismeret nem oktrojált tananyag, hanem áhított tudás. Ideális példát látva a diák olyanná kíván válni szakmailag - és emberileg is - mint a pedagógus. 

Csak a tanár tudása vagy személyisége képes nyitottságot és befogadókészséget elérni a diákok körében, akit csodálhatnak. Ehhez arra van szükség, hogy a szaktanár területének kiváló tudója legyen, alapos és szerteágazó ismeretekkel rendelkezzen, melyeket a tantervnek és a gyermekek adottságainak figyelembevételével meg is tud tanítani. Apáczai ezt röviden úgy fogalmazza meg, hogy "elég tudós legyen". Egy szakmai példakép nemcsak az iskolaidőben van hatással a diákok tanulási folyamatára, de azon túlmentően is, ha az önszabályozó tanulásra felkészíti őket és a belső motivációjukat, kíváncsiságukat felébreszti, azzal arra ösztönzi őket, hogy a törzsanyagon túl autodidakta módon tovább mélyítsék ismereteiket.

A tanári elismertség gyermekekre való hatása egyértelműen túlmutat az iskolapadok és a táblák világán, hiszen a diákévek alatt számos olyan képességet, készséget és tudást sajátítanak el, amely felnőtt életük során alkalmazható és szükséges. Magyarországon minden gyermek hatéves kora körül belép a közoktatásba, és legalább 16 éves koráig ott nevelkedik, mely során a nap jelentős részét diáktársai és tanárai közegében tölti. Éppen ezért nem meglepő, hogy a gyermekek jelentős része a társas érintkezési formákat, például az etikett, a konfliktus-kezelést, különböző kommunikációs formák (például: szóhasználat) egy részét az iskola keretei között sajátítja el és gyakorolja. A tanárok szerepe akarva-akaratlanul a példamutatás. Vagyis, ahogyan viselkedik a pedagógus a kollégáival és a diákokkal, azt másolják le az iskolás gyermekek, éppen úgy, ahogy a szüleit másolja kisgyermek korától. Ugyancsak példaként szolgál a tanár az erkölcsi nevelés tekintetében, ezért nem mindegy, hogy hiteles személyiségnek, követendő példának látja-e tanárait a diák. Apáczai Csere János tíz pontjának is egyike az erkölcsi nevelés fontossága.

Szintén meghatározó szerepet töltenek be a tanárok a diákok világról alkotott képének kialakulásában. A társadalmi fókuszú tanulmányok oktatói, a történelem, az irodalom vagy a földrajz elválaszthatatlan a múlt- és jelenbéli történések magyarázatától, értékítéletek megalkotásától. A tanítónak ezért felelőssége van abban, hogy ilyen kérdésekben milyen hatást gyakorol a gyermekekre, amelyek befolyásolhatják a diákok látásmódját. Ezzel a hatással óvatosnak kell lenni, hiszen tudjuk, hogy a tudás átadásának éppen az a feladata, hogy a múlt történéseit jól ismerve a fiatalok saját világképüket, gondolkodási struktúráikat kialakítsák, nem pedig az, hogy az iskola megmondja nekik, hogy hogyan kell gondolkodniuk. Azonban vannak a társadalmi kohéziót megalapozó, nemzeti minimumként szolgáló értékek, amelyek átadásában a tanároknak kulcsszerepe van. Ilyen a hazaszeretet, a közös nemzeti műveltség, a szélsőséges individualizmus és kollektivizmus közötti egészséges egyensúly megtalálása, a világ problémáival szembeni megoldás-centrikus, kreatív gondolkodás.

Közösségben élni

Egy osztály több mint egykorú gyermekek véletlenszerű csoportja, idegen diákokból közösség kovácsolódhat egy pedagógus értő munkája segítségével. A fiatalok hosszú éveket töltenek egymás társaságában, emberi kapcsolatok, barátságok alakulnak ki, de rivalizálások, konfliktusok is megjelennek a tanulási folyamat, az együtt töltött idő következményeként. Ebben a társaságban tapasztalják meg először, hogy milyen közösségben és a közösségért dolgozni, hogyan működik a csoportdinamika, és itt tapasztalják meg először a családon kívüli hierarchiát is. Ezek az élmények és tudások azok, amelyek hozzásegítik fiatalok egész nemzedékét ahhoz, hogy a társadalom hasznos és funkcionális tagjaivá válhassanak, s ennek mozgatórugója, szervezője a képzett felnőtt.

A progresszív oktatási tendenciák veszélye tehát nem(csak) az oktatás hatékonyságának csökkenése, hanem hatására a társadalmi integritást kezd el fölbomlani. Az általános viselkedési szokásoknak és a társadalmi együttélés szabályainak átadásában, a megfelelő erkölcsi és etikai nevelésben egyre kisebb szerepet tud betölteni az iskola, ezért a társadalom egyre széttartóbbá és fragmentáltabbá válik. Emellett a fiatalok is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek céljaik kijelölésében, hivatásuk megtalálásában példaképek, tekintélyes felnőttek nélkül.