Az egyetem és az ipar integrációja Európában és Kínában

Az MCC központjában a Tanuláskutató Intézet szervezésében rendezték meg az Education–Industry Integration in Europe and China című kerekasztal-beszélgetést. Egyetemi vezetők, kutatók és az ipari szektor szereplői találkoztak, hogy közösen tárják fel az egyetemek és vállalatok közötti együttműködés lehetőségeit, kihívásait, és hogy bemutassák azokat a példákat, amelyek más országok és intézmények számára is inspirálóak lehetnek.

Kovács Levente, az Óbudai Egyetem rektora hangsúlyozta, hogy egy mérnököket képző intézmény nemcsak tudást ad át, hanem azt is biztosítania kell, hogy a hallgatók már a képzés alatt valós ipari problémák megoldásán dolgozhassanak.

„A kihívás abban áll, hogy a hallgatóinkat ne csak az innováció megértésére készítsük fel, hanem annak menedzselésére is – hiszen a legjobb ötletek is csak csapatokkal és stratégiával válnak működőképessé.”

Frank Gang, a CR Shelton–Liverpool Egyetem dékánja Kínából kiemelte a proaktivitás fontosságát:

„Ne várjuk, hogy a cégek megkeressenek – menjünk mi hozzájuk, és kérdezzük meg, mire van szükségük.”

Kifejtette, hogy Kínában az ipari együttműködés szerves része a nemzeti innovációs stratégiának, ami lendületet ad a gyakorlatorientált felsőoktatási reformoknak is.

„Mi közvetlenül a cégekkel beszélünk, megértjük, milyen tudásra és képességekre van szükségük – és ehhez igazítjuk a képzéseinket.”

Junkai Ma, egy kínai tulajdonú magyar felsőoktatási intézmény vezetője a kulturális különbségek és a bizalom fontosságára hívta fel a figyelmet. Szerinte sok együttműködés azért marad csak papíron, mert nem épül ki a partnerek közötti valós kapcsolat.

„A bizalom az alap – nélküle az együttműködés csak szándék marad.”

Halász Gábor, az MCC Tanuláskutató Intézetének vezető kutatója hangsúlyozta, hogy a hagyományos európai egyetemi modell gyakran még mindig az ipari világtól való távolságtartásban látja az autonómia biztosítékát.

„Le kell küzdenünk azt a gondolkodásmódot, hogy az egyetemek csak termelik a tudást – miközben ma már az iparban is megtalálhatók a legfejlettebb tudásformák.”

Setényi János, a Tanuláskutató Intézet igazgatója és a beszélgetés moderátora egy személyes történettel világította meg az elmélet és a gyakorlat közötti feszültségeket. A kilencvenes években egy állami kutatóintézet munkatársaként önkormányzati tanácsadással kezdett foglalkozni, amit az intézmény nem nézett jó szemmel.

„A kutatókat nem érdekelték a gyakorlati problémák, az önkormányzatokat meg a kutatás – kellett valaki, aki lefordítja az elméletet a gyakorlat nyelvére.”

Vanó Renáta, az Oktatási Hivatal képviseletében a szabályozási oldalról közelítette meg a kérdést. Elmondta, hogy gyakran nehéz megfelelő ipari partnert bevonni, különösen kisebb képzési programok esetében, ugyanakkor számos jó példa található a mérnökképzésben, informatikában, orvostudományban és művészetekben is.

„A legfontosabb szereplő mégis a hallgató – neki kell olyan tudást és önbizalmat adnunk, amivel megállja a helyét a világban.”

A résztvevők megosztották személyes élményeiket is arról, hogyan találkoztak először ipari partnerekkel: volt, aki egyetemi évei alatt dolgozott valós projekteken, más hosszú távú kutatási együttműködés révén épített kapcsolatot. Abban egyetértettek, hogy a legsikeresebb modellek ott születnek, ahol a vállalatok nemcsak kivitelezők, hanem a képzési tartalom alakítói is.

A beszélgetés végén többen hangsúlyozták, hogy az egyetem–ipar együttműködés nem alkalmi projekt, hanem rendszerszintű gondolkodás eredménye kell, hogy legyen. Új fogalomként megjelent az „egyetem–ipar ökoszisztéma”: egy olyan tér, ahol tudás, tapasztalat, innováció és munkaerő szabadon áramolhatnak az intézmények és vállalatok között – országhatárokon és szektorokon át.

A kerekasztal-beszélgetés tanulsága egyértelmű: az együttműködés nemcsak kívánatos, hanem elkerülhetetlen. A kérdés már csak az: ki kezdi el időben építeni a valódi hidakat – és hogyan.