Vissza a jövőbe? Oktatáspolitikai vita a gyermekeink jövőjéről

Az eseményen több, mint 130 érdeklődőt láttunk vendégül, a vitát Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora facilitálta.

Az első kérdés arra vonatkozott, hogy miért van egyre több tanulási nehézséggel küzdő gyermek

Gyarmathy Éva a neurodiverzitásra hívta fel a figyelmet, szerinte a mai gyerekek mások, mint a régi gyerekek, sokfélébb módon fejlődik az agyuk. A gyerekek fejlődését megváltoztatja a környezet és az oktatás szerinte ezzel nem tud mit kezdeni. Azt helyezte a fókuszba, hogy a korábbi gyerekekhez képest már megváltozott agyi fejlődésű vagy agyi működésű gyerekek igényeihez kellene szabni az oktatást. Elmondása szerint az agy működésének módosulását az ipari szennyezés, a városi szennyezés, a különböző vegyi anyagok okozzák, amelyek megváltoztatják az idegrendszer fejlődését.

Setényi óvatosságra intett és hazai/nemzetközi statisztikákkal árnyalta a problémás gyerekek fogalmi keretét. Elmondta, hogy a valóban sérült gyerekek aránya alig változik és a „figyelem, tanulás vagy magatartásproblémás” tanulók csoportja növekszik gyorsan, ami elsősorban szrinte nem pszichikai hanem szociológiai jelenség. Józan feltételezés, hogy felnövés – elkerülhetetlen - problématömegének pszichikai tolmácsolásáról és medikalizációjáról van inkább szó. Utalt Frank Füredi ezirányú írásaira is. A külső veszélyekkel kapcsolatban is történeti megközelítéssel hűtötte Gyarmathy vízióját: egy példát hozott, hogy a XIX. században a gyerekek az utcán tengődtek, hatalmas volt a légszennyezettség, nem volt iható víz stb. Tehát ezek a problémák nem most keletkeztek, a történelemben már számos példa volt ilyen kihívásokra. Szerinte fontos látni, hogy a pszichológia lett az oktatásról való beszéd és gondolkodás fő nyelve, tehát a pedagógust leváltja a pszichológus és ez a szemünk előtt zajlik. Ugyan lehet előnye, például sokkal érzékenyebbek vagyunk, sokkal gyerekközpontúbbak, ha ezt a nyelvet beszéljük, illetve sokkal elkötelezettebbek a segítségnyújtás területén. De ez az egyénre koncentrál, mindenkinek külön-külön akar segíteni és végső soron atomizáló és társadalomtagadó hatása van. De mi most egy racionális közpénzekből működtetett gépezettel találkozunk – fejtette ki Setényi – és ezt közoktatásnak hívjuk. Ez nem tud más lenni, mint egy ésszerűen közpénzből működtetett gépezet. Fontosak a társadalmi szempontok is, ha a közműveltség egy minimumát az oktatás során átadjuk, akkor ez majd összeköt minket. A közös tanulás egyben egy szűrőt is jelent, amely mentén el lehet dönteni, hogy később ki milyen területen fog tudni dolgozni, feladatot ellátni a társadalomban.

Gyarmathy erre egy másik tényezőt hozott fel, ami az agyi működést megváltoztatja és az a digitalizáció. Miszerint megsokszorozódott az információk mennyisége, amit az agynak fel kell dolgoznia és ez módosítja a működését. Szerinte ehhez e megváltozott működéshez kellene az oktatást szabni.

Setényi szerint ez egy csapda, hogy ha megengedjük, hogy az oktatás a gyerekkedély szerint alakuljon át. Kétségtelen, hogy az iskolai kánon és a mindenkori külvilág impulzusai között ütközés lesz. De az ütközés az jó dolog. Másodszor minden tradicionális értékrendszerben a figyelem és az elmélyülés az egy központi érték. Tehát, hogyha kritikátlanul alkalmazkodunk a digitális környezetünkhöz, annak az eredménye a multitasking, és ez egy katasztrófa. A multitasking a túlélésért küzdő vadállatok létformája és nem a katedrálisépítő emberé. Ennek elkerülésére már a családban meg kell tenni a megfelelő lépést. Az a jól funkcionáló család, ahol – csak, hogy hozzon egy egyszerű példát – van ebédlő asztal, ahol együtt ül a család étkezéskor. Itt nincs szétszórt figyelem, mindenki egymásra figyel és koncentráltan jelen van. Ha ezt elengedjük, akkor fel kell robbantanunk az egész rendszert.

Gyarmathy szerint pont ez lenne a cél, hogy felrobbantsuk a teljes rendszert.

Setényi ezzel szemben aggodalmát fejezte ki, ha a jelenlegi rendszert bárki megszüntetné, mi lenne helyette? Erre Gyarmathy nem tudott alternatívát mutatni.

Szilárd alapok és nagyfokú rugalmasság a részletekben

Setényi lát abban racionalitást, hogy az óvoda és az alsó tagozat szintjén megnyissuk a teret az egyéni utakra, friss levegőt engedjünk be a rendszerbe, de a közoktatásnak a felső tagozaton és a középiskolában a korosztálynak megfelelő követelményekről kell szólnia. Lehet az oktatásnak egy rousseau-i romantikus felfogása is. Amennyiben a szülők elvetik a versenyen alapuló életfelelfogást, akkor elvihetik a gyermeküket egy Waldorf vagy Montessori iskolába és ez teljesen rendben van. Azonban a gyerekeknek majd meg kell felelniük a versenyalapú felnőtt társadalomban, a munkaerőpiacon meg kell állják a helyüket és kérdéses, hogy ezek az iskolák mennyire készítik fel erre őket.

Gyarmathy jelezte, hogy ez egy közös pont, 10-11 éves korig lehetséges az agyműködés olyan fejlesztése, amely jelentős részben korrigál és pótol, tehát a kulcs az óvoda és az alsó tagozat.

Hol a vége?

Setényi az integrációs/inklúziós gyakorlat rövid politikatörténetét adta és kimutatta, hogy tisztán ideológiai késztetésből indult el ez a mozgalom.

Gyarmathy meglepő módon megerősítette, hogy a szegregáció tiltása és az integráció kiterjesztése nem hozta meg a várt eredményeket. De továbbmenve megkérdőjelezte a pedagógus, mint a tudást átadó szerepét, mivel szerinte a tudás már a gyerekek számára azonnal interneten elérhető és egymástól is tudnak tanulni, ezzel szerinte a teljes oktatási keretet felbontható. Azonban a meglévő helyett, Setényi közbevetésére nem tudott rendszerszintű alternatívát felvázolni.

Setényi nemkívánatosnak tartotta, hogy a felnővő generációt kitegyük a teljes keretrendszert és közszolgáltatást bedöntő társadalmi kísérletezésnek.